Mit tehetnek a település döntéshozói?
A legtöbb településvezető azt szeretné, hogy a kóbor állatokat egyszerűen csak „tüntesse el” egy állatvédő szervezet és ne kelljen érte fizetni, mint az ebrendészetnek. A rossz hír, hogy 500.000 ezer kóbor kutya és 3 millió kóbor macska él ma Magyarországon, miközben az állatvédő szervezetek – központi normatív támogatás nélkül – kb. 32 ezer állatot gondoznak. Jól látható, hogy a kóbor állatok 1%-nak lenne hely, ha nem többszörös teltházzal működnének. Ráadásul, az elhordott állatok helyére a lakosok mindig hoznak újat, amit a település jegyzője meg tudna gátolni, de erre alig van precedens.
A felmérés során, az első kérdéseink egyike, hogy hány állatról beszélünk, hány gazdás és hány kóbor kutya és macska található a településen. Fontos, hogy tudjuk, hogy milyen problémát szeretnénk megoldani. Erről a Kóbor állat probléma súlyossági fokai című cikkünkben olvashat.
Első lépésként, vagy az ésszerű felismerés következtében, vagy az elhatalmasodott probléma nyomása alatt, de fontos, hogy mindenképp valóban meg akarjuk oldani a kialakult helyzetet.
Több település saját ebrendészeti telepről álmodik. Akiknél van, tudják, hogy csak a kiemeléssel nem oldódik meg a probléma. A folyamatosan újratermelt, felesleges állomány begyűjtése nem szünteti meg az újra képződést, cserébe az állatok életének kioltásával jár és hatalmas fenntartási költségeket is generál (telep működése, állatok tartása, alkalmazottak bére stb.). A lakosok tulajdonhoz való jogának korlátozása nélkül újabb és újabb egyedeket szereznek, újabb almok születnek. Akik dolgoztak ezzel a helyzettel, tudják, hogy nem vezet a helyzet normalizálásához. A telep hamar betelik és az állatokat nem lehet hova elhelyezni.
Bármilyen megoldás csak akkor válik működőképessé, ha a település vezetése aktív, cselekvő részesévé válik a folyamatoknak. Ehhez szemléletváltásra van szükség.
Megelőzésre hazánkban nagyon kevés önkormányzat fókuszál. Sajnos kevesen vannak, melyek a preventív megoldást választják az elterjedt gyakorlatokkal (ebrendészeti telepek) szemben. Leginkább azokon a településeken, ahol az önkormányzat vezetősége vagy a jegyző maga is érdekelt a probléma hatékony megoldásában és az állatvédelmi szempontokat is fontosnak érzi szem előtt tartani.
A területért felelős állami felelősök szerint: “egyik legnagyobb problémát még mindig a kóbor állatok száma jelenti, amit csak a célzott ivartalanítási programokkal tudunk csökkenteni.” Ennek ellenére a Közös ügyünk az állatvédelem Alapítvány 2025. évi döntésével 250 millió forinttal támogatja a hazai ebrendészeti telepek hálózatának fejlesztését, valamint állatvédelmi szemléletű működésének ösztönzését. Az alapítvány kidolgozott egy feltételrendszert, amelyet 14 ebrendészeti telep anyagi támogatásához köt egy kísérleti projekt keretében. A projekten belül viszont nem csak a már meglévő telepek működése kerül támogatásra, hanem újabb ebrendészeti telepeket hoznak létre olyan régiókban is, ahol sem a működéshez, sem a szakmai munkához nem adottak a feltételek.
Előre tervezés nélkül, egy rosszul meghatározott cél esetében miért nem működhet a terv. Egy általános magyarországi hozzáállást mutatunk be. Példánk semmiképp sem szeretne ítélkezni, hiszen naponta tapasztalható, milyen nehéz helyzetben vannak azok a települések, ahol hagyták, hogy a helyzet óriási problémává nőjön. Ópályi példája nem egyedi: a település döntéshozói saját véleményük szerint a kóbor állatok okozta gondokat 20 éve fennálló problémaként definiálják. Többször keresték őket állatvédő szervezetek, de nem fogadták el a segítséget. Saját bevallásuk szerint 1000 egyedszámú is lehet a településen a kóbor állatok száma, a megoldást pedig a 20-30 kutyára tervezett ebrendészeti telepben látják, ami elmondásuk szerin hatalmas javulást fog eredményezni a lakosság körében.
https://www.facebook.com/kozosugyunkazallatvedelem/videos/670016655655248
Ópályi Község Önkormányzata: 30 000 000 Ft-ot nyert a telep megvalósítására. Úgy kezdenek neki egy hatalmas probléma megoldásának, hogy nem mérték fel pontosan a nagyságát, nem elemezték a helyzetet. A célok nincsenek meghatározva, így rossz célhoz rendelik az eszközöket. A készített felvételeken halott állatok, büntető törvénykönyv szerinti állatkínzásokra is utalhatnak, ilyen és hasonló példáknál a helyi állatvédelmi hatóságoknak, a jegyzőnek felelőssége vitatható.
A befogott állatok altatását nem tervezik, de aggodalomra adhat okot, hogy mi lesz az állatokkal egy olyan országrészben, ahol a lakosság örökbefogadási hajlandósága minimális, valamint az állatvédő szervezetek is többszörös teltházzal működnek. Újabb kérdés, hogy a telep fenntartása milyen költségekből fog megvalósulni, ha eddig sem tudtak az állatvédelemre forrást elkülöníteni. A működő telepek esetében, a szakképzett személyzet hiánya a leggyakoribb probléma, ami miatt az állatjóléti állapotok ott tartanak, ahol. Állattartó telepek tervei a valóságot mutatják, 30 millió forint nem elég egy igényes, megfelelő, biztonságos és a magyar jogszabályoknak is megfelelő telep (és annak infrastruktúrájának) létrehozására. Ópályi döntéshozóinak gondolkodása teljesen átlagos a magyar településvezetők körében. Az eset nem egyedi, sajnos naponta tapasztalható.
A megoldás kulcsa a preventív gondolkodásban rejlik. A nemzetközi szinten jól alkalmazott megelőző programok alkalmazhatóak hazánkban is. Ahogy az idézet is szól:
„Csőtöréskor először nem a vizet kezdjük el merni, hanem a főcsapot kell elzárni”.
Az ivartalanítási stratégia hatékonyságának kulcsa a jól átgondolt sorrendiségben rejlik. A megközelítést célszerű piramisszerűen felépíteni, alulról felfelé haladva, a rendelkezésre álló kapacitások ésszerű felhasználásával. A piramis alapját a lakossággal élő, gazdás kutyák és macskák alkotják. Ezzel az állatcsoporttal érdemes elsőként foglalkozni, mivel esetükben az ivartalanítás logisztikailag könnyebben megoldható: a tulajdonosok együttműködésével, vagy szükség esetén külső segítséggel ezek az állatok ütemezetten juttathatók el állatorvosi praxisokba, majd a beavatkozást követően visszavihetők eredeti lakókörnyezetükbe. Ezek az állatok szocializáltak, így nem szükséges csapdák vagy más eszközök révén befogni őket.
Csak azután vagy azzal maximum egyidejűleg érdemes a valóban kóbor, szabadon élő állatállomány ivartalanításába kezdeni, ha az adott területen már a gazdás állatok kezelése lezárult. (Mindenkori kivételt képeznek a már vemhesült állatok, amelyek azonnali megoldást igényelnek.) Mivel ezek az állatok rendszerint elvadultak, nehezen csapdázhatók, így a befogásuk jóval több időt és energiát igényel, miközben az eredményességük kevésbé kiszámítható, és nehezebben ütemezhetőek a befogások sikeréhez kötött műtétek. Ha a folyamatot fordított sorrendben végezzük, a gazdás, még ivaros állatok – a felelőtlen állattartási gyakorlat következtében – újratermelik a kóborként megjelenő egyedeket, és az egész beavatkozás hatása jelentősen csökken. A teljes állomány felmérése elengedhetetlen.
Elképesztő látni, hogy azok a települések, ahol a döntéshozók valódi célokat fogalmaznak meg és a nemzetközileg elfogadott megelőzési programokat követik, az ebrendészeti feladatokra fordított összegekkel azonos forrás felhasználásával 2-3 év alatt szinte teljesen meg tudják állítani a folyamatot. Újabb 5 év alatt pedig normalizálódik a helyzet, aminek a további szinten tartása minimális munkát igényel.
